2012. február 17.

béth hácháim



Ima a temetőben
(Sirok látogatása alkalmával)

Megilletődve, áhítatos hangulattal jövök erre a csöndes helyre, ahol az örök élet szelleme leng a sírok fölött. Mulandó, enyészetes, és máról holnapig tartó a mi vergődő küzködésünk, a mi balgatag reménykedésünk odakünn a földi lét zajában, – ez itt a czél, ez itt a végső megállóhely, ez itt a békességnek ihlett és áldott földje, itt nincsen változás, nincsenek álmok és nincsenek csalatkozások. Ez itt a biztos révpart, a melyen kikötünk mindannyian, minden útjaink ide vezetnek minket, halandó embereket. Törött evezőkkel-e, életuntan és vágyva az igaz pihenőre-e, avagy duzzadó vitorlákkal örömek teljén, az ifjúság verőfényes napjaiban, merülő csónakkal-e, a melyet a sors viharja szirthez csapott, avagy a vágyak szárnyaló röpülésével, váratlan módon futunk-e be a révbe, egyedül te tudod, életnek és halálnak hatalmas Istene! aki határt szabsz a mi földi pályafutásunknak, és ha elégnek ítélted a mi örömeinket, avagy a mi szenvedéseinket, beintesz magadhoz minket. Mi is az ember teelőtted Istenem? olyan mint a lomb a fákon, tavasszal üde és életnedvvel van tele, ősszel aszott és hervatag, és a porba hull, és a szellő elviszi nyomtalanul. Terveink olyanok, mint a vizi póknak a sás fölé rakott hálószövedéke, – elsöpri a legelső habfutamlás és újra elülről kezdi el botor reménnyel a munkát, – a miglen aztán egy valamivel nagyobb hullám eltemeti a müvet, mesterével együtt. Mind a mi büszke müveink, mind a mi megszeretett kincseink, a miket a lelkünk idelenn szeret, és amikért önmagát emésztve harczokat viv: elmúlnak rólunk, és mi elenyészünk, és nem visszük magunkkal le a sirba őket, széthull a testünk, kialszik a szemünk világa, porlad a szivünk és leszünk: por és semmiség. Minden életnek ura és Istene! itt a sirok fölött állva ismerem be esendő, gyarló lényemet teelőtted. Rajtam is elrobog majd az idő, – és leszállok én is majd a nyugodalmas hantok alá. Sokszorosan, nagyon is szeretem én a földi életet, és gyönyörűségeim kergetésében megfeledkezem rólad, és vétkezem ellened. Bocsássad meg, hogy többet törődtem a mulandóval, mint az örökkévalóval. Hiszen te adtad belém azt a ragaszkodást a lét javaihoz, a mely – a mig fölöttem az ifjúság napja világit – gyakran könnyelművé teszi lelkemet. Hiszen bőven és fájdalmasan fizetek én, az én kedvteléseim és örömeimért. Az idő szállásával, a csalatkozásaim keservével, árva elhagyatottságommal, könnyeim pergésével rovom le tartozásaimat. Te tudod Istenem! hogy milyen nagy drágaságom nyugszik én nekem ebben a temetőben. Te hallod az én imádságomat és érted azt, hogy az én váltságdijam a szivem vére, az én örökös gyászom. Kedveseim (apám, anyám, testvérem, férjem, gyermekeim) nyugszanak odalenn a sirban – és azért ugy sincsen énnekem teljes örömem ezen a földön. Eljöttem felkeresni pihenőhelyöket, hogy imádkozzam előted lelki üdvökért. Eljöttem sirhantjukhoz, hogy mennyei otthonukból letekintsenek énreám. Eljöttem hitet szivni a szivembe: hogy a lélek nem hal meg sohasem, hanem fölszáll te hozzád megtisztulva, bűnöktől menten. A szeretet nem enyészik el sohasem, a földön él a gyászoló szivében, a sirból elröpül hozzád a lélek szárnyain: imádkozni a földi kedvesekért. Ezzel a szeretettel, ezért a szeretetért állok itt töredelmes bánattal, Istenem adj békességet pihenőt, a sírokban nyugvóknak, küldj vigaszt a sirok előtt imádkozóknak. Úgy legyen a te szent akaratod. Amen.

Kiss Arnold • Gileád - vigasztalás könyve Bp. Pollak kk 1906