Ima a temetőben
(Sirok látogatása alkalmával)
Megilletődve, áhítatos hangulattal jövök erre a csöndes
helyre, ahol az örök élet szelleme leng a sírok fölött. Mulandó, enyészetes, és
máról holnapig tartó a mi vergődő küzködésünk, a mi balgatag reménykedésünk
odakünn a földi lét zajában, – ez itt a czél, ez itt a végső megállóhely, ez
itt a békességnek ihlett és áldott földje, itt nincsen változás, nincsenek
álmok és nincsenek csalatkozások. Ez itt a biztos révpart, a melyen kikötünk
mindannyian, minden útjaink ide vezetnek minket, halandó embereket. Törött
evezőkkel-e, életuntan és vágyva az igaz pihenőre-e, avagy duzzadó vitorlákkal
örömek teljén, az ifjúság verőfényes napjaiban, merülő csónakkal-e, a melyet a
sors viharja szirthez csapott, avagy a vágyak szárnyaló röpülésével, váratlan
módon futunk-e be a révbe, egyedül te tudod, életnek és halálnak hatalmas
Istene! aki határt szabsz a mi földi pályafutásunknak, és ha elégnek ítélted a
mi örömeinket, avagy a mi szenvedéseinket, beintesz magadhoz minket. Mi is az
ember teelőtted Istenem? olyan mint a lomb a fákon, tavasszal üde és
életnedvvel van tele, ősszel aszott és hervatag, és a porba hull, és a szellő
elviszi nyomtalanul. Terveink olyanok, mint a vizi póknak a sás fölé rakott
hálószövedéke, – elsöpri a legelső habfutamlás és újra elülről kezdi el botor
reménnyel a munkát, – a miglen aztán egy valamivel nagyobb hullám eltemeti a müvet,
mesterével együtt. Mind a mi büszke müveink, mind a mi megszeretett kincseink,
a miket a lelkünk idelenn szeret, és amikért önmagát emésztve harczokat viv:
elmúlnak rólunk, és mi elenyészünk, és nem visszük magunkkal le a sirba őket, széthull
a testünk, kialszik a szemünk világa, porlad a szivünk és leszünk: por és
semmiség. Minden életnek ura és Istene! itt a sirok fölött állva ismerem be
esendő, gyarló lényemet teelőtted. Rajtam is elrobog majd az idő, – és leszállok
én is majd a nyugodalmas hantok alá. Sokszorosan, nagyon is szeretem én a földi
életet, és gyönyörűségeim kergetésében megfeledkezem rólad, és vétkezem
ellened. Bocsássad meg, hogy többet törődtem a mulandóval, mint az
örökkévalóval. Hiszen te adtad belém azt a ragaszkodást a lét javaihoz, a mely –
a mig fölöttem az ifjúság napja világit – gyakran könnyelművé teszi lelkemet.
Hiszen bőven és fájdalmasan fizetek én, az én kedvteléseim és örömeimért. Az
idő szállásával, a csalatkozásaim keservével, árva elhagyatottságommal,
könnyeim pergésével rovom le tartozásaimat. Te tudod Istenem! hogy milyen nagy drágaságom
nyugszik én nekem ebben a temetőben. Te hallod az én imádságomat és érted azt, hogy
az én váltságdijam a szivem vére, az én örökös gyászom. Kedveseim (apám, anyám,
testvérem, férjem, gyermekeim) nyugszanak odalenn a sirban – és azért ugy sincsen énnekem teljes örömem ezen
a földön. Eljöttem felkeresni pihenőhelyöket, hogy imádkozzam előted lelki üdvökért.
Eljöttem sirhantjukhoz, hogy mennyei otthonukból letekintsenek énreám. Eljöttem
hitet szivni a szivembe: hogy a lélek nem hal meg sohasem, hanem fölszáll te
hozzád megtisztulva, bűnöktől menten. A szeretet nem enyészik el sohasem, a földön
él a gyászoló szivében, a sirból elröpül hozzád a lélek szárnyain: imádkozni a
földi kedvesekért. Ezzel a szeretettel, ezért a szeretetért állok itt
töredelmes bánattal, Istenem adj békességet pihenőt, a sírokban nyugvóknak,
küldj vigaszt a sirok előtt imádkozóknak. Úgy legyen a te szent akaratod. Amen.
